GAÁL MÓZES  -  A baróti I-VIII Osztályos Iskola névadója

                        „Erdővidék! Hogy muzsikál a név zenéje. Hogy hiv a Kormos és Barót vize csendes csobogása, a Dél-Hargita fenyvesei s a Rikaerdő susogása!” Így kezdi „Erdővidék” című leírását a táj ma élő legjobb ismerője, Kisgyörgy Zoltán. És folytathatjuk Orbán Balázs buzdításával:”.. igyekezz hazádnak azon keskeny körét, melyben születtél, vagy ahol lakol, megismerni és megismertetni.” Erdővidék a Keleti-Kárpátok legdélibb ún. kárpátközi medencéjének az északi nyúlványa, határai keleten a Baróti-hegység, észak-északkeleten a Dél-Hargita, nyugaton pedig a Persány-hegység, az Olt-völgy szakasza szervesen egészíti ki.

                        Ha végigjárjuk Erdővidék településeit, ámulattal tapasztaljuk, hogy e nem túl termékeny és sok gazdagságot nem nyújtó föld hány kiművelt főt, szellemi alkotót adott  magyar kultúránknak. Erdővidék a szülőföldje Apáczai Csere Jánosnak, itt látta meg a napvilágot Bölöni Farkas Sándor és Kriza János, Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid és Gaál Mózes, de ez a vidék adta az ásványkutató mineralógus Benkő Ferencet, a botanikus-történész Benkő Józsefet, Budai József gyümölcsnemesítőt, a járványszakértő Benkő Sámuel orvost, még pedig olyan korban, amikor a hazai tudományos gondolkozás és a magyar tudományos szaknyelv még gyerekcipőben járt. Az iskolázott személyek gyakoriságát az egyik legszebb helyi hagyomány magyarázza: az erdővidéki gazdaember, ha csak tehette legalább egy gyermekét a tudománynak szánta, amelynek az volt az egyik célja, hogy a birtok ne oszoljon sokfelé, maradjon több föld az otthonmaratottak számára – de legyen valaki a családból, aki egyengeti a következő nemzedék továbbtanulását a későbbiekben. 

                        Barótot nem tekintették mindig Erdővidék központjának, bár a településről már a XIII. század elején említést tesz II. Endre királyunk egy a betelepített szászoknak adott adománylevele, amely szerint a település nevét a „szürke menyét” nevéből eredeztethetjük.

                        Minket most a vidék, de főleg Barót városában folyó oktatás múltja és jelene foglalkoztat. Már a XIV. század első felében folyt népoktatás, intézményesített keretek között – a római katolikus felekezeti népiskolában, 1680-tól pedig a Historia Domus már említi az „iskolamestert”, aki hittant, földismeretet, természet- és történettant, szépírást, olvasást és levélírást oktatott. Változást az 1806-ban bevezetett Ratio Educationes hozott, amely az első igazi oktatási reform volt. 1898-ban megépül a Diákdombon az egyemeletes új katolikus iskola. A század végén, polgári fiú-, majd leányiskola működik Baróton. Próbálkoztak református népiskola indításával is, de ez csak nagyon rövid ideig állt fent. Az első Állami Gimnázium 1924-ben kezdi meg működését, de csak 5 évig fungál. Az 1948-as tanügyi reform megszünteti a felekezeti oktatást, majd 1952-ben tízosztályos, 1958-ban 11 osztályos oktatást vezetnek be. 1985-ben szétválasztják az iskolát: líceumra – amely többször nevet cserél és 8 osztályos iskolára, amely 1 számú Általános Iskolaként működik egészen 1993 januárjáig, amikor – a tanulók, tanítók, tanárok és szülők kérésére a Megyei Tanfelügyelőség 4-es számú rendelete alapján felveszi a „Gaál Mózes Általános Iskola” nevet. Azért pont a Gaál Mózes nevét, mert ez a méltatlanul elfeledett nagyszerű pedagógus, író és közíró a város szülötte és munkássága mindenki, diák, nevelő és polgár számára példamutató lehet és az is kell legyen!

                        Gaál Mózes 1863. augusztus 2-án született, Baróton. A család igen régi a helységben, Veszely Károly, a város  neves plébánosa és monográfia írója már 1697-től említi a családot, a katolikus plébánia matricoláinak alapján. Gál János már 1614-ben lustrált, ennek fia, Pál neve 1635-ben fordul elő, Jánosnak unokája Máté volt, ennek fia pedig Tamás, aki 1658. szeptember elsején nemesi oklevelet nyert Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől – amely azonban csak megerősítése lehetett az eredeti – 1649-ben kiadott nemesi levélnek. Megemlítjük néhány neves tagját a családnak: ifj. Gaál Mózes (l894-1929) aki 35 évesen hunyt el és a Budapest-i Reneszánsz Színház rendezője volt, Gaál Tamás,(1882-1974) a barótiak kedves „pap bácsija”, csiksomlyói plébános, tábori lelkész, rokona, Ráduly István (1910-1989), pápai prelátus, szentszéki tanácsos, Gáll Imre méhész-szakíró, aki Gödöllőn Méhészeti Múzeumot, kutató állomást, mézelő növényarborétumot és méhészeti faiskolát létesített. Még két neves személyiség tekintette magát baróti Gál vagy Gaál ivadéknak, csikszentgyörgyi Gáll Sándor (1817-1886), a székelyföldi önvédelmi harc híres huszárhadnagya, aki főparancsnokként a köpeci keresztútnál szétverte Heydte császári kapitány seregeit, 1848. december 9-én. Végül ehhez a családhoz tartozónak vallotta magát, a mérnők Gaál Sándor (1885-1972), akinek nevéhez fűződik a ciklotron elvének felfedezése és leírása, még 1929-ből, jóval F.O. Laurence előtt.

                        De térjünk vissza Gaál Mózeshez. Életútja zaklatottan kezdődött, korán elvesztette édesapját és az árvaság egész életére kihatott. Erre emlékezik Az édes anyaföld bevezető soraiban: „E könyvnek írója egy kis székely faluban született. Apja kicsi gazda volt, akinek sok volt a gyermeke és kevés a földje. Sokrendbéli nyomorúságok megtörték az apát, korán meghalt s hét árvával maradt hátra a felesége. A földnek száma nem vala annyi, mint a gyermekeké. . .Az özvegy legényfiai évről évre művelték a kicsi földeket, s a házhoz kitelt a kenyér. A legkisebb fiú elkerült egy árvaházba, ahol jóságos szeretettel emberré nevelték.” Hét éves korában került a kisgyermek Gaál Mózes a nagyszebeni Teréz-árvaházba, ahol 12 évet töltött. A hatodik osztály elvégzése után beiratkozott a gimnáziumba, s példamutató szorgalommal és jó magaviselettel jutott el az érettségiig. Mélyre rakodtak a szászok városában töltött évek emlékei, s nem egy munkájának ez a népi kultúrákban gazdag szász, magyar, román lakta vidék a színhelye. 1883-ban ment Budapestre azzal az eltökélt szándékkal, hogy tanári diplomát szerez, s a tanulóifjúságnak szenteli egész életét. És fogadalmát be is tartotta. Lépteinek első egyengetője Benedek Elek, a drága, a kedves földi, aki akkor már a Budapesti Hírlap munkatársa, és mind otthonát, mind a lapot megnyitja „Mózes gazda” előtt és legendás barátság szövődik köztük. Erről így ír később Gaál Mózes:”Nem a cimboraság, hanem az életnapszám verejtéke hozott egymáshoz nagyon közel Akkor már láttam, hogy az élet igazi ereje, öröme, tiszta teljessége a boldogságnak a munka.” 1888-ban magyar-latin szakos diplomát szerez, közben rendszeresen ír, főleg azokban az újságokban, amelyeket Benedek Elek szerkeszt.Közös vállalkozásaik igen jelentős szerepet játszanak a kor pedagógiai, szociális és közéleti harcaiban. Életcéljuk a tanítóság anyagi-szellemi színvonalának emelése. De Gaál Mózes elsősorban a katedrán akart lámpása lenni nemzetének. 1889-ben a pozsonyi katolikus főgimnáziumba helyezik ki helyettes tanárnak. Kilenc évet töltött itt, s legnagyobb célkitűzése az iskola demokratikus szellemének megteremtése volt, azt akarta elérni, hogy a szegény sorsú gyermekek ne érezzék anyagi helyzetük, vagy származásuk hátrányát. Minden csütörtök délután és minden vasárnap délben meghívott két-három szegény sorsú, de szorgalmas diákot házához, uzsonnát, illetve ebédet adott nekik, oldotta félszegségüket, és végtelen szeretettel magyarázta, hogy az örömmel végzett munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét.

                        Tanári munkálkodásáról hiteles tanú, a tehetséges tanítvány, Schöpflin Aladár irt szép méltatást: „Ő volt az első író, akit megismertem. Pozsonyban diákoskodtam szörnyen tiszteltem a nyomtatott betűt, s roppantul imponált nekem az a sovány, barna szakállú fiatalember, aki akkoriban került a városba tanárnak, s tárcái, versei jelentek meg pesti lapokban, sőt, talán már könyvei. Megismerkedtem vele, megtisztelve éreztem magamat, hogy úgy beszélt velem, mint hozzá hasonlóval.” (Nyugat, 1936). Valóban, szerény, páratlanul kedves ember volt, aki mindenkiben rokonszenvet ébresztett és munkásságával megérdemelt tekintélyt vívott ki magának.

                        1898-ban Budapestre helyezték és 1904-ig a Lovag utcai gimnáziumban tanított, majd ebben az évben megalapította a Tisztviselőtelepi Főgimnáziumot (a későbbi VIII, kerületi Széchenyi Gimnázium), amelynek igazgatója lett. Leghíresebb tanártársa és barátja Babits Mihály, aki 1912-től tanított ebben az iskolában, amelyet egy 1915-ben irt verse három sora miatt el kellett hagynia. Ezek ugyanis bírálták a már kitört világháborút és az uralkodót. Gaál Mózes kiállt Babits mellett, de nem sikerült állásában megtartania, de barátságuk továbbra is csorbítatlan. Gaál Mózes tagja Babits híres íróiskolájának, még Esztergomban is felkeresi, bár érzi tehetségének korlátait. Életcéljának továbbra is az ifjúsági irodalom megteremtésének nehéz, fáradságos, hálátlan feladatát tartja. S miközben a tanári munka mindennapos gondjaival küszködik, éjszaka, szabad idejében szakadatlanul ír, ifjúsági regényeket, tárcákat, novellákat, gyermekverseket. Hamarosan Budapest környéki tankerületi főigazgatóvá nevezik ki, s ebben a minőségében nyugdíjaztatásáig körültekintő, gondos szervezőmunkát végez, komoly érdemeket szerez a korabeli iskolahálózat kiépítésében. Munkatársi és baráti viszonyba kerül a kor jeles gyermek- és ifjúsági írójával, Pósa Lajossal, és együtt szerkesztik 1890-től a nagy példányszámú, színvonalas, népszerű Az Én Újságom című gyermeklapot, majd Pósa halála után (1914) teljesen átveszi a lap irányítását, amelyet 47 éven keresztül végzett. Babits erről így ír: „Jól ismertem a lap íróit, Pósa bácsit és Gaál Mózsit, akivel később olyan szoros érintkezésünk született…Emlékszem egy mesedélutánra, melyen Mikszáth és Pósa is szerepeltek. Az Én Újságomat nagyon szerettem. Voltak benne történeti regények Gaál Mózestől, illusztrációk…Ezek régi vitézeket ábrázoltak,, testhez álló vitézi ruhákban. Nekem nagyon tetszett…Nagy hazafi voltam. Rettenetes nagy.” Fiataloknak  irt regényei közül megemlíthetjük  A három kenyeres pajtást, az Annát, Kujak Andris keleti utazását.  A Gaál-munkák hosszú sorának főszereplői valóban élt történelmi alakok. Legtöbbször pozitív hőst mintáz meg, de néha ellenszenves figurával riasztja el fiatal olvasóit a rossz, elvetemült cselekedetektől. Méltatlan lenne, ha nem említenénk meg Gaál Mózes pedagógiai szakmunkáit, a Szociális leveleket ésa Jövő iskoláját. Mindkettő 1909-ben jelent meg. Érdemes idézni hitvallását: „Sokévi tapasztalat győzött meg engem arról, hogy szeretet nélkül az ismeretek legnagyobb készlete sem elég ahhoz, hogy egész munkát végezzünk…”

                        Babits Mihály felesége így jellemezte a Nyugatban irt nekrológjában: „Amiben leginkább kivált és különbözött az emberektől, az a varázs, amely egyéniségében rejlett. A szeretetreméltóság utánozhatatlan tudományát bírta, ahol megjelent, az arcok felderültek, s pár percre legalább mindenki merített magának is abból a szelíd, meleg mosolyból, , mely Mózsi bácsi arcán olyan otthonos volt. Sohsem hallottam, hogy valaki haragudott volna rá, sohsem hallottam róla egyetlen rossz szót. Ilyen embert többet nem ismerek. Mindenki szerette, de még életében tökéletesen el is feledték.” (Nyugat, 1936)

                        Ez egy súlyos mondat. De nem is igaz. A Széchenyi-sta Öregdiákok őrzik emlékét, felkutatták sírját, amelyet kegyelettel ápolnak. Iterum Gaudeamus című kiadványukban gyakran írnak visszaemlékezéseket, XI. évfolyam 1. számában olvashatjuk: „Gaál Mózesnek a XX. Század végén is van mondanivalója!” (1998, március)

                        A Baróti Gaál Mózes Általános Iskola udvarán ezért áll bronz mellszobra – Bodó Levente szobrászművész alkotása – hogy emlékezni hívja a mostani és mindenkori diákokat, szüleiket és nevelőiket a közel 150 éve született nagy elődre, a kiváló tanárra és nevelőre.